Cseres hegység, Somoskő-Sőreg-Ajnácskő-Pogányvár - 2007.05.

A Cseres hegységgel két baj van. Az egyik, hogy túl közel van, a másik az, hogy kettészeli ezt az egységet egy emberek által kreált határ. Ráadásul ezek az emberek valószínűleg az se tudják ’mifánterem’ a Karancs-Medves. Egyszóval újból átnéztünk a határ szlovákiai oldalára, a Cseres Verhovinára, szlovákul Cerová vrchovina. Somoskő-Sőreg-Ajnácskő-Pogányvár-Somoskő 08h-17:30h

Sőreg

Reggel kényelmesen kiautóztunk a somoskői várhoz, hogy átlépjük a határt. Előtte még beköszöntünk a Petőfi-kunyhó alatt bográcsozó barátainkhoz. Az idő felhős-szeles volt, de kellemesnek napnak ígérkezett. Ruganyos léptekkel emelkedtünk, vagy 5m szintet, és máris kipihenhettük a fáradalmakat, mert az út lejtőbe váltott. A várhegy alatt 100 év feletti bükkös fogadott, megadva az alaphangot a túrára.

Némi kanyargás után rátértünk a régi kisvasút nyomvonalára. Elhaladtunk az egykori vámház, és a Jégeres-forrás mellett. Kis idő múlva már a Macskalyuk-bánya felhagyott főépülete előtt álltunk. A bánya szélén vezető úton csak némi fényképezés erejéig lassítottunk, s már kint is voltunk a fennsíkon. Persze csak rövid ideig, mert nyílegyenesen átvezet az út, egyenest az erdőbe. 

Jégeres-forrás

Az erdőt a környéken megszokott fajok alkotják cser, tölgy, bükk, hárs, éger, nyír stb. Részint érintetlen erdőn keresztül értük el a Ragyolc feletti, Mónika-hegy alatti, sporttelep szélét. Innen az út rövid ideig aszfalton halad, de nem sokára felvág a Mónika derekára. Ez már a Macskalyuktól piros jelzés. Mónika csípőjén, a sárga út tovább indul a csúcsra, valamint a piros a Pogányvárhoz. Mi a harmadik utat választjuk, ami levezet Sőregre (sárga).

Egy hosszú völgyön keresztül érünk be a faluba. Időközben feltűnnek az akácfák, és a szemét, (biztos jele a településnek) mégiscsak magyarok laknak itt is. Persze nem lehetünk igazságtalanok, az otthonihoz képest elenyésző a mennyisége, és még simán kezelhető. Az erdőben nem találkozunk olyan mértékű irtásokkal sem, mint nálunk, itt a falu határában is csak egy akác sáv van letarolva. A szikla csak a falu szélén kezd el teljes szépségében kibontakozni. Beérünk a házak közé. Köszönésünkre (egy kivételével, az egész túra alatt) magyarul válaszolnak.

A házak között jobbra kell térni a patak mellett, hogy feljussunk a sziklához. Közben megfigyelünk egy kutya típust amit szinte minden második háznál látunk, az apuci nagyon aktív lehetett.

 Már a szikla alatt állunk, itt a bal oldalon kiépített út felé vesszük az irányt. Az erdőn meglátszik a köves meredek hegyoldal, ami egy kis meseerdőt eredményez. Kiérve a bokrok közül a szemközti ismerős lágy hullámú dombokra látunk rá. Kicsit megállunk gyönyörködni, majd arra megyünk tovább nemsokára. De most még a sziklák felé fordulunk, mindenhol virágzik az orgona, és a kakukkfű. A Bagolykő csúcsán egykoron vár féle állott. A sziklák között egyszerűen fel lehet sétálni egy darabig. Innen viszont egy I, I+ nehézségű rövid kapaszkodás kezdődik. A szikla stabil, van rendesen fogás-lépés, csak picit kitett. Aki viszont felkapaszkodik ide, gyönyörű kilátással gazdagodik, és csak innen látható a sziklába vésett ciszterna maradványa. Itt ejtettük meg a reggelit, majd elindultunk lefelé.

Bár a turista út nem erre megy, de toronyiránt átvágunk Ajnácskő felé. Érdekességképpen elmondom, hogy a pár évvel ezelőtti túránkkal megegyező helyen újból találtunk árvalányhajat, bár most kevesebbet. A kitalált utunk vonalvezetése egyértelmű, de a végén kissé furmányos. Szerencsésen beérünk Ajnácskőre, már látszik a szikla. Mivel rövidíteni akarunk, kavargunk egy kicsit, de már a főtéren állunk. A pár évvel ezelőtt még csak alapjaiban létező épületek felépültek, nagyobb változás nincs.

Ajnácskő

Felvágunk a házak közé, és egy szépen faragott kapun keresztül belépünk az Ajnácskői vár területére. Felmegyünk a lépcsőkön, majd letéve a zsákokat ketten nekikezdünk a vár meghódításának. Az út sokkal nehezebb, mint amire emlékszem. Olyan II+, III-as nehézségű lehet az omló, mállékony kőzet, a moharéteg és a kitettség miatt. Felküzdjük magunkat a bokrok mellett, a felső részen árnyalattal jobb a kő. Fent füves, bokros terület van, találunk néhány szöget beverve biztosításnak. Jó lenne, ha lenne kötelünk, de így vissza kell szenvednünk magunkat. A kilátás viszont csodás. Lemászunk, az út még rosszabb lefelé.

Most jön a kellemesebb rész, betérünk a helyi korcsmába. Kellemesen bódult állapotban becélozzuk a Pogány várat, és elindulunk a cél felé. Az emelkedő kellemes, a táj gyönyörű, a nap is kisüt, az ég is kék, lám mit tesz egy kis borovicska. Közben az szikla is kezdi felvenni az ördög-torony alakját, sűrűn nézegetünk vissza. A füves hegyoldal után erdőbe érünk, ahol az emelkedés tovább tart, a kilátó pontig.

Almágy

Rövid ejtőzés után hosszú ideig keresem a többieket, mert elvétettük egymást. Végül reménytelenül elindulok a fennsík felé. Felérve az útjelző táblához, újból összefutunk. Az örömkönnycseppek elmorzsolása után nekivágunk a fennsík peremének. Bár Ajnácskőről is látszottak, de most már szinte karnyújtásnyira vannak a hazai tájak, Szilvás-kő, Cered, Medves. Itt nagyon is jól látszik, hogy egy tájegység ez, bármennyire is próbálták kettévágni.

A szlovák oldalon Tajti, Egyházasbást, Óbást, Gemer. Fényképezés, mászkálás, napozás után tovább indultunk a piroson. Az út a fennsík peremét követve alászáll, majd visszakanyarodik a Mónika csúcsa alatti útelágazáshoz. Ezt már nem követjük, mert nem szeretnénk sokat feleslegesen fel-le menni. Felkapaszkodunk a fennsík peremére, majd átvágunk rajta az északi-zöld irányába.

Elénk tárul a Medves-fennsík fenséges panorámája, lenyűgöző méretei. A Medves-magasa felé vesszük az irányt, gondosan elkerülve a francia tulajdonban lévő tanyát, pontosabban a tanya kutyáit. Az északi zöldre ráállva elfordulunk Somoskő felé. Megesszük a maradékokat, és ereszkedünk tovább.

Az út itt eléggé járatlannak tűnik, csak a Kőtár fölé érve simul el. Innen már percek alatt beérünk Somoskőre, ahol újból autóba szállunk.